Mi történik egy országgal, ha elengedi
a humán tudományok kezét?
Fertő Imre
/főigazgató, ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont/
index.hu – 2025. november 26.
A tudomány önmagában érték. Nem pusztán haszonelvű vállalkozás, amelynek eredményeit mérlegre téve forintban, dollárban vagy GDP-növekedésben számoljuk. A tudomány a civilizációs fejlődés alaprétege. Ennek fényében különös volt a nyáron bejelentett átszervezés, amelynek során a HUN-REN humántudományi kutatóközpontjai az ELTE alá kerültek. A hivatalos érvelés szerint mindez a HUN-REN „fókuszáltabb” működését szolgálja. A mögöttes üzenet azonban világos: a humán intézetek nem képesek megfelelni annak az innovációs nyomásnak, amelyet a tudományos életre rávetítettek.
Ez az érv – kimondatlanul is – a termelési logika térhódítását tükrözi: ami gyorsan és kézzelfoghatóan hasznosul, az számít értékesnek. Ami lassabban érik be, ami közvetett módon, diffúz hatásokon keresztül változtatja meg a társadalmat, az háttérbe szorul. De a humán tudományok másképpen hasznosak – és éppen ezért nélkülözhetetlenek.
Láthatatlan, de értékes
Egy orvosi kutatás új gyógyszert ad. Egy mérnöki innováció megspórolja az áramfogyasztás felét. Ezek kézzelfogható hatások. De ugyanilyen értékesek azok a kutatások is, amelyek első ránézésre nem mérhetők forintban vagy wattban.
- Gondoljunk például a történészek munkájára: egy új szempontú elemzés, amely friss fényt vet egy nemzeti traumára, hosszú távon alakíthatja a kollektív emlékezetünket, sőt a társadalmi párbeszéd kereteit is.
- A szegénység újratermelődését feltáró társadalomtudományi kutatások segítettek megérteni, miért nem működnek bizonyos jóléti programok, és hogyan lehet azokat célzottabbá tenni.
- A nyelvtudományban végzett elemzések pedig nemcsak a helyesírási szabályok módosítását alapozzák meg, hanem például a mesterséges intelligencia fejlesztésében is kulcsszerepet játszanak, amikor magyar nyelvű szövegek feldolgozását vagy beszédfelismerését kell javítani.
- A közgazdaságtan példája is tanulságos. A viselkedési közgazdaságtan sokáig puszta akadémiai játéknak tűnt. Ma azonban ezek az elméletek határozzák meg, hogyan ösztönözzük az adófizetést, hogyan csökkentjük az energiafogyasztást, vagy hogyan növeljük a nyugdíj-megtakarításokat. A látszólag jelentéktelen beavatkozások – egy jól megfogalmazott adóhatósági levél, egy okosan felépített kampány – mögött évtizedes elmélyült kutatómunka áll.
- A bölcsész-, a társadalom-, a nyelv- és a közgazdaságtudomány közös sajátossága, hogy hatásaik sokszor diffúzok, lassan érnek be és nehezen mérhetők. De ettől még nélkülözhetetlenek: segítenek elkerülni a rossz döntéseket, megalapozzák a hosszú távú stratégiákat, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom jobban alkalmazkodjon a folyamatosan változó környezethez.
A mérés csapdája
A tudományos világ hosszú ideig egyszerű mérőszámokban gondolkodott: hány publikáció született, hány idézést kapott, mekkora a folyóirat impaktfaktora. Csakhogy ezek a mutatók alig mondanak valamit arról, hogy egy kutatás valójában hogyan változtat meg közpolitikai döntéseket, gazdasági folyamatokat vagy társadalmi attitűdöket.
Vegyünk egy példát: egy agrárpolitikai hatásvizsgálat lehet, hogy csak néhány tucat hivatkozást kapott tudományos körökben, de ha az eredményei alapján átalakítják a támogatási rendszert, amely több ezer gazdálkodó mindennapjait befolyásolja, akkor a társadalmi haszna felbecsülhetetlen.
Az is probléma, hogy a kutatásértékelés logikája sokszor rövid távú. Hároméves projektekben gondolkodunk, miközben a valódi gazdasági és társadalmi változások gyakran csak hosszabb távon bontakoznak ki. Ez olyan, mintha a szőlőt az ültetés utáni első évben kérnénk számon, hogy miért nem termett még bort.
Új válaszok a régi kérdésre
A nemzetközi szakirodalom az utóbbi években számos új módszert kínál arra, hogy jobban megértsük és mérjük a kutatások társadalmi hatását.
Az egyik irány a célorientált kutatás. Ez a szemlélet világos kapcsolatot teremt a kutatás és a nagy társadalmi kihívások között. A fenntarthatóság, az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése vagy a társadalmi igazságosság előmozdítása mind olyan területek, amelyekhez a kutatóknak tudatosan kapcsolniuk kell a munkájukat. Ez nem azt jelenti, hogy minden kutatásnak azonnali megoldást kell adnia, de azt igen, hogy legyen világos, milyen problémákhoz járulhat hozzá.
Ezzel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerül a rendszerszemlélet is. Ez a megközelítés felismeri, hogy a kutatás hatása nem egyenes vonal mentén bontakozik ki, hanem egy összetett hálózatban, ahol tudósok, döntéshozók, vállalkozások és civil szervezetek kölcsönhatásban formálják a végeredményt. A humán tudományoknál ez különösen fontos, hiszen a társadalmi változások ritkán fakadnak egyetlen kutatási eredményből; inkább lassú, összetett folyamatok eredményeként alakulnak ki.
Egy másik fontos irány a közös alkotás. Ennek lényege, hogy a kutatás nem a kutatóasztal mögött zajlik, hanem bevonja az érintetteket már a kezdetektől. Ha a kérdések megfogalmazásánál jelen vannak a gyakorlati szereplők, ha a kutatási folyamat során van visszajelzés, és ha az eredmények terjesztésébe is bevonjuk a partnereket, akkor a kutatás sokkal relevánsabb, befogadhatóbb és alkalmazhatóbb lesz. Ez különösen olyan területeken kulcsfontosságú, mint a közegészségügy, a társadalompolitika vagy a környezetvédelem.
Ezek mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a vegyes módszerek, amelyek ötvözik a kvantitatív és kvalitatív megközelítéseket. A számok és a történetek együtt adják meg azt a komplex képet, amelyre szükség van ahhoz, hogy a társadalmi hatásokat érdemben értékelni lehessen. És végül a digitális eszközök forradalmasítják a kutatás láthatóságának és hatásának mérését. Az Altmetrics és a szövegbányászat például képes feltárni, hogy egy kutatás milyen mértékben jelenik meg a médiában, a közösségi hálókon, vagy akár szakpolitikai dokumentumokban. Igaz, ezek a módszerek sem hibátlanok, de fontos kiegészítői lehetnek a hagyományos értékelésnek.
Az egyetemek és a kutatók új szerepben
Az egyetemek ma már nem pusztán tudást termelő műhelyek, hanem aktív társadalmi szereplők. Egyre több intézmény dolgoz ki stratégiákat arra, hogy a kutatási eredmények ne a könyvtárak mélyén végezzék, hanem eljussanak a gazdasági szereplőkhöz, a döntéshozókhoz és a civil szervezetekhez.
Ez a változás a kutatókat is új helyzet elé állítja. A fiatal generáció számára egyre természetesebb, hogy a tudományos siker nemcsak publikációt, hanem társadalmi hasznosságot is jelent. Ez persze kihívás, mert több kommunikációt, több együttműködést és sokszor új szemléletet kíván, de egyben lehetőség is: részt venni olyan projektekben, amelyek valóban alakítják a világot, amelyben élünk.
A politika és a finanszírozás felelőssége
Ha komolyan gondoljuk a társadalmi hatás növelését, akkor a döntéshozóknak is lépniük kell. Szükség van hosszú távú finanszírozásra, amely teret ad a lassan érő, de nagy jelentőségű kutatásoknak. Nem várhatjuk el, hogy egy hároméves projekt megoldja a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy átalakítsa az energiapolitikát.
Ugyanilyen fontosak az új értékelési rendszerek, amelyek a társadalmi hasznosságot is figyelembe veszik, és nem csak a publikációk számát nézik. És végül: a komplex problémákhoz komplex megközelítések kellenek, azaz támogatni kell az interdiszciplináris együttműködéseket, ahol különböző tudományterületek összeadódó tudása adhat valódi válaszokat.
Hídépítés a tudomány és a társadalom között
A tudomány nem luxuscikk, nem mellékes dísz egy modern állam szalonjában, hanem alap. Ha leépítjük, magunk alatt vágjuk a fát.
A humán tudományok különösen olyanok, amelyek észrevétlenül, de mélyen formálják a gondolkodásunkat, a döntéseinket, a jövőképünket. Ezek nélkül a társadalom vakon tapogatózik, döntéseit rövid távú érdekekre, ideológiai kényszerképekre vagy piaci logikára építi.
Nem lehet tehát kétség: a humán tudományoknak helyük és feladatuk van. Nem mérhetőek kizárólag publikációs listákban vagy azonnali gazdasági haszonban – de a nélkülük hozott döntések ára később súlyosan megfizettet. Ha ma nem becsüljük meg őket, holnap a társadalmi bizalmatlanság, a politikai feszültségek és a kulturális elszegényedés terhét cipeljük.
A híd, amelyet a tudomány és a társadalom között építünk, nem magától nő. Ahhoz pénz, türelem, és mindenekelőtt hit kell abban, hogy a tudás valódi közjó. Ha ezt a hitet elveszítjük, a tudomány sorsa megpecsételődik – és vele együtt a társadalomé is.
